Talán a legnépszerűbb történet a Stanley Kubrick által készített „Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni” című filmmel kapcsolatban az, hogy mikor Ronald Reagant megválasztották elnöknek, az első nap megkérte a személyzetét, mutassák meg neki a filmből jól ismert „Stratégiai Tanácskozótermet”. Ekkor a frissen megválasztott elnöknek meg kellett döbbennie, hogy ez a szoba egyedül Kubrick fejében létezett. Talán ez a jelenet is egy paródiának felelne meg a leginkább. Gondoljunk bele, hogy még az amerikai elnökjelöltet is így meg tudta téveszteni a film. Sajnos ez csak a hab a tortán, ugyanis a történet más súlyos problémákra is rávilágít.

A sorozat első részében azért tartom fontosnak bemutatni a Dr. Strangelove-ot, mert amellett, hogy kategóriájában egy nagy klasszikus, nagyon fontos aktualitással is rendelkezik. Nézzük csak meg a politikai nívó elkorcsosulását, a vezetőség tehetetlenségét és természetesen az Amerikai Egyesült Államok és Észak-Korea közt kiéleződő viszonyokat. A két fél a filmben szereplőkhöz hasonló módon atombombákkal fenyegetőznek, a valóság pedig szintúgy banális, veszélyes és értelmetlen, mint azt a műben látjuk.

Az ír spoilert is tartalmaz

Stanley Kubrick 1964-ben bemutatott, fekete humorral átitatott szatírája Peter George Red Alert című regénye alapján készült. Először is fontos tisztázni, a szatíra nem egyenlő a vígjátékkal. A pontos értelmezés szerint a szatíra minden műfajban megtalálható ábrázolási módszer. Az ábrázolni kívánt helyzetek és a személyek látszólag komolyak, viszont a történet, valamint a körülmények groteszk hatást keltenek, ez a kettősség pedig komikus iróniát eredményez.

Rátérve a filmre, két évvel a kubai rakétaválság után készült (ez az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti politikai konfliktus volt. A két nagyhatalom ekkor állt a legközelebb egy esetleges atomháború kirobbanásának lehetőségéhez). Tehát az alapkoncepció tiszta. A hidegháború idején egy kibontakozó nukleáris háború Amerika és a Szovjetunió között.
Az első jelenet egy Amerikai bombázógépen kezdődik, a fedélzet pilótái pedig vészjelzést kapnak, miszerint az amerikai gépeknek meg kell támadniuk és le kell bombázniuk a szovjeteket, egy tábornokuk parancsára. Ezt követően az elnök - a már említett tanácskozóteremben - gyűlést hívott össze, hogy az őrült, háborúmániás tábornok parancsát helyrehozzák, és sikeresen tisztázzák magukat még mielőtt nem fordulnak rosszra az események. A történet akkor súlyosbodik, mikor az orosz nagykövet bejelenti, hogy egy világmegsemmisítő gépezetet terveztek (Amerikához hasonlóan), ami egy esetleges amerikai bombázás esetén automatikusan bekapcsolódik. Ráadásul - az egyébként amerikai állampolgár, de volt náci-tiszt (a humor szempontjából érdemes megemlíteni) - Dr. Strangelove elárulja, hogy egy ilyen szerkezetnek milyen lehetséges következményei lehetnek a világ számára. A rendező ezzel mesterien figurázza ki, hogy az emberi abszurditás a politikai vezetők körében is mennyire erősen jelen van, holott a hatalomnak, a döntéshozatalnak, felelős embereknek a kezébe kellene lennie. Felelőtlenségük pedig akár súlyosan kockára teheti az egész emberiség életét, miközben nekünk semmi beleszólási lehetőségünk nincsen a saját sorsunkba. A teremben játszódó többi jelenet is ironikus, mégis végig fenntartja a közölnivaló komolyságát. A filmben még számtalan, ehhez hasonló kritika fogalmazódik meg és amint haladunk a finálé felé, nyilvánvalóvá válik, hogy az első robbantás elkerülhetetlen, a vég pedig katartikus lesz. Első jövőnk iránti pozitív gondolatainkat Dr. Strangelove monológja cáfolja meg. Az eljövendő új világ is éppúgy velejéig romlott lesz, mint az azt megelőző. Ez pedig az ember mivoltából fakad.

A mű ennyi év távlatból is egyszerre hátborzongató, elkeserítő és humoros, köszönhetően annak, hogy szatíra. Ahogy a történet egyre halad előre, a képeken látottak miatt a belső érzéseink is egyre rémisztőbbek lesznek. Tisztán látjuk, hogy az abszurditást, az eluralkodó káoszt, és azt, hogy akár egy egyszerű biztonsági szabályozás is mennyire végzetes hatással lehet az életünkre. Kubrick nagyszerűen figurázta ki és tett szemrehányásokat a kor meghatározó szereplőire, valamint prezentálta, hogy elsődlegesen nem a háború, vagy az atom az igazi veszély, hanem maga az emberiség. A kapzsiság, az egymás iránti gyűlölet, és a szűklátókörűség, valamint, hogy istent próbálunk játszani, viszont csak egyszerű kisemberek vagyunk. Mindeközben észre sem vesszük azt a tényt, hogy az atombombát saját magunk hoztuk létre.

Hiába 53 éves a film, és az akkori eseményeknek a korrajza, ma is ugyanúgy érezzük az aktualitását. Úgy gondolom Kubrick filmjei nagyon nehezen befogadhatóak, ami annak köszönhető, hogy ennyire mély filozófiai mélységekkel bírnak.
Véleményem szerint mind a képi világa (tekintettel arra, hogy az 50 évvel ezelőtti technológiai lehetőségek voltak a készítők rendelkezésére), mind a profizmusa (külön érdekesség az is, hogy a főszereplő Peter Sellers három szerepet is elvállalt a filmben) és az aktualitása miatt alapmű.  Akit meg egy kicsit is érdekel a filmművészet, kötelező legalább egyszer megnéznie.

A következő részben három Lars von Trier filmet mutatunk be az elmúlt három évtizedből. Addig se feledjétek, hogy:

A blogunknak van Facebook-oldala is. Érdemes követni minket, mert "ne legyen mindegy", hogy mit nézel!